A legemlékezetesebb túráim…

Most, hogy csak egyedül vagy virtuálisan koptathatjuk a bakancsunkat, biztos többek elméláztak régi fényképek fölött felidézve egy-egy számukra kedves túra emlékét. Kiránduljunk most együtt az elfeledett élmények erdejébe! Írd meg egy kedves kis történet formájában, akár képekkel illusztrálva azt (vagy azokat) a túrákat, mely(ek) a legnagyobb benyomást tették rád és küldd be word formátumban az info@lizzard.hu e-mail címre. A legjobbakat (vagy talán mindet, ki tudja) feltesszük ide a weboldalra, hogy együtt olvasgatva várjuk ki ennek a kényszer pihenőnek a végét. 

Akkor én el is kezdem…

…azzal, hogy nagyon nehéz egy túrát kiemelni. Például 2007-ben amikor először vittem magammal pár barátomat a Pilisbe megnézni a Vaskapu sziklát egy meleg november elsején. Rajtam kívül egyikük sem nagyon volt még túrázni, susogós melegítőbe jöttek, lapos talpú cipőben. És lenyomták a 20 km-t és mindenki heppi volt. Imádtam. Akkor határoztam el, hogy ebből rendszert csinálok. 

Aztán persze felsorolhatnám itt az első Rám-szakadék túrát, amin több mint 15-en voltunk 2008-ban, vagy az első olyan túrákat amit nem én, hanem Zsu barátom szervezett és tök jó volt csak úgy menni. Az eltévedéseket, a keresztespókok kiváltotta félszaltókat. Vagy az első külföldi túránkat Olaszországba, de én most valamiért mégis az első nomád túrát választottam, mert a vadkempingezés nagyon kedves a szívemnek, és imádtam minden percét annak a hétvégének. Meg mert a második nomád túráról, ami egy túlélő játék lett a végére már írtam… 

Nomád túra a Bükkben – 2016

Valamiért a nomád túrákra sosincs akkora túljelentkezés, de talán jobb is így. Heten vágtunk neki a Keleti-pályaudvar koszos aszfaltburkolatán megkeresni az Eger felé tartó sebesvonatot.

  • Kitti – aki akkor már régi motorosnak számított,
  • Kata – aki mostanság inkább a futószenvedélyének hódol
  • Dávid – akit épp hogy csak megismertem egy Mátra túra alkalmával
  • Timi – Dávid akkor még újdonsült barátnője, akivel a mai napig együtt vannak
  • Laci – a komoly geográfus, akit szintén ismertem már pár éve
  • Barbi – aki bátran és váratlanul csapódott hozzánk, úgy hogy senkit nem ismert
  • és én.

nomád túra a bükkben

Alig 3 óra zötykölődéssel később lehuppantunk a piros Bzmotról Bélapátfalván és kis készülődés után nekiveselkedtünk az emelkedőknek. A cél Három-kő volt, ahol korábban a térkép alapján kinéztem, hogy elég fasza sátorhelyet lehet találni. 


Mondanom sem kell, hogy amíg felértünk a fennsíkra, a 15 kilós zsákokat cipelve elég rendesen megizzadt mindenki. Az első nagyobb pihenőre nem is kellett túlzottan sokat várni: a katona síroknál lepakoltuk a zsákokat és egy igen korai ebédet csaptunk, hogy visszapótoljuk a folyadékot és az elvesztett kalóriákat. Na persze a zsákok le és felvétele is igen sok energia elégetésébe került, ezért jó alapos indok kellett hozzá, hogy ezt megtegyük. Egy kikötött cipőfűző nem tartozott ezen indokok közé…


Felérve a fennsíkra az első utunk természetesen a Bél-kő felé vezetett, hiszen Bélapátfalva környékén ez a legnagyobb látványosság. Megnéztük lentről is, fentről is. Tovább baktatva végül elértük a gerincet (már ha egy fennsíknak lehet gerince) és azt követve hullámvasutaztunk tova, kőről-kőre. Őr-kő, Sima-kő, Tar-kő…a nevem Pes-kő…..Cserepes-kő. Sorry….

Végül megérkeztünk Három-kőre, ahol egy annyira tökéletes táborhelyet találtunk, hogy keresve se találhattunk volna jobbat.

Bakker annyira belelolvaltam magam az írásba, hogy kihűlt a kávém…

A társaság komfortigényeit szemlélve elég vegyes kép mutatkozott. Barbi és Laci egy kétszemélyes kis sátron osztozkodtak, Dávid, Timi és én a függőágy kényelmét részesítettük előnyben, Kitti és Kata viszont csak leterített egy pokrócot az avarba oszt #jóvanazúgy. Miután mindenkinek elkészült a fekhelye, Dávid nagy szakértelemmel nekilátott a tűzrakóhely kialakításának én meg a lányokhoz csatlakoztam rőzsét gyűjteni. 

Megjegyezem ugyanezt a táborhelyet használtuk az idei téli nomád túránk alkalmával és a kialakított tűzrakó helyünk azóta is használatban volt, még kis ülőalkalmatosságnak odagörgetett rönkökkel is bővült.

Az est leszállta után persze a konyhaművészet kapta a reflektorfényt. Konzerv sólet, sütni való szalonna, zöldség, kenyér…..egy üveg bor? Te felcipeltél egy üveg bort ide? Hogy mi, hogy engem isten éltessen? Jaaaaaj, könnybe lábad a szemem. Dávid figyelmessége komolyan nagyon király érzés volt. Ugyan talpas poharat nem hozott hozzá – a rendetlen mindenit – de hát mit lehetett tenni, megittuk üvegből. 

Nem sokkal lámpa (tűz) oltás előtt még átadásra kerültek a felvarrók, megtudtuk többedszer is, hogy Timinek a “benán a kedves étele”, aztán ki-ki bekuckózta magát a fekhelyére és az erdő csendjét hallgatva álomra szenderültünk.

Reggel, még mielőtt bárki felkelt volna, gyorsan főztem egy kávét a magammal hozott kotyogóson (ami legalább akkora #yolo hülyeség volt mint az üveges bor) és kiültem a szirt szélére nézni a csendet. Nagyon jó volt. Vissza tipegvén persze csináltam pár képet a táborban békésen szendergő bentlakókról….

Nagyjából délelőtt tíz óra környékére mindenki összeszedelőzködött, megreggelizett, felöltözött és indulásra készen állt. A lemenet Szilvásvárad felé volt tervezve, a Bükk akkori legmagasabb pontját – Istállós-kőt – érintve. A Zsidó rétet keresztezni maga volt a lélekfürdő, gyönyörű az a hely. Megnézném szívesen egyszer télen, amikor hó borítja. 

Mire elhagytuk a csúcsot és leereszkedtünk az Ősember barlanghoz már mindenki a térde között hordta valahol a nyelvét. Egészen groteszk volt a szembe jövők siránkozásait hallgatni, akik épp azt a komoly 50 méteres szintemelkedést próbálták legyűrni (egy szem táska nélkül), ami a barlang megközelítéséhez szükséges volt. A Szalajka-forrásnál feltankoltuk az elvesztett ivóvíz készleteinket, és immár lankás betonúton sétáltunk tovább Szilvásvárad felé – tudván, hogy nemsokára a Csobogós étteremben fogjuk falni a nagy pisztrángokat. 

Életemben először ittam aztán ott Aperol spritz-et, amit nagyon megkedveltem. Nagyon remek volt végre leülni, megmondani egy másik embernek, hogy mit szeretnék, aki aztán kérdés nélkül hozta elém a jobbnál jobb megrendelt falatokat. És mindezért csak egy műanyag kártyát kellett valami hülye kis géphez érintenem. Csodálatos a világunk. 

Természetesen nem maradhatott el a koccintás arra, hogy szép teljesítmény, férfimunka volt! Még a lányoktól is, akik egyetlen panaszkodó hangvételű megjegyzéstől mentesen tolták végig az egészet, pedig a táskájuk nagyobb volt mint ők maguk. A kora délutáni kellemes melegben aztán még elsétáltunk a vonatállomásra és a közelgő zivatar előzetes szemerkélésétől picit nedves ruházattal hazafelé vettük az irányt….

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük