Túlélni Mordort

A mondás úgy tartja, hogy az élet ízét csak a bolondok ismerik. Nos, bolondságnak tűnik, hogy valakit egy film inspiráljon arra, hogy 12 időzónán át elrepüljön az otthonától legmesszebb eső helyre. Én mégis így tettem és soha egy percre sem bántam meg.  

Szóval ez a túra 2002. januárjában indult, amikor először (és nem utoljára) megnéztem a Gyűrű Szövetségét. Annyira magával ragadott a táj, ahol a jeleneteket forgatták, hogy eldöntöttem, egy nap elutazok Új Zélandra. Bár azt sem tudtam, pontosan hol is van. Aztán jött egy 10 éves passzív időszak, amikor inkább diplomára, munkára, lakásra és egyéb hétköznapi dologra koncentráltam. Végül 2013. karácsonyán az asztalra csaptam, hogy nincs tovább. Nagyon klisének hangzik, de az álmok arra valók, hogy valóra váljanak. A következő év elején lázas tervezésbe kezdtem. Kiolvastam a Lonely Planetet, teleplakátoltam a kis lakásom Új Zéland térképekkel, hónapokig bújtam a Trip Advisort és májusra nagyjából kikristályosodott az útiterv. Így aztán vettem egy repjegyet Új Zélandra, novemberi indulással. A maradék 6 hónap a finomhangolás ideje volt. Pilinszky után szabadon bátran állíthatom, hogy már a készülődésemben úton voltam.

A sok leg-leg élmény közül is kiemelkedik a mordori átkelés, azaz a Tongagrio Alpin Crossing, ahol a trilógia mordori jelenetei forgatták. A 19.4 kilométeres túra legmagasabb pontja 1886 méteren van és innét (állítólag) csodaszép a kilátás az alattunk elterülő vulkanikus tájra. Engem azonban elsősorban nem az vonzott, hogy Új Zéland top 10 túrája között van számontartva. Úgyanis a három vulkán közül, amelyek szegélyezik az utat, az egyik a Végzet Hegye, ahol az Egy Gyűrű megsemmisült.  Úgy gondoltam, hogy ez kihagyhatatlan.

A Ngauruhoe vulkán, azaz a Végzet Hegye a filmekben

Maga a vulkán egy 3 órás kitérővel jelzetlen úton megmászható, így a menetidő hivatalosan 11 óra. Mivel ez egy átkelés, így Á-ból B-be érkezünk, logikus. Viszont sem Á, sem B nem helyezkedik el lakott terület mellet. Két lehetőség van tehát:  van autó (nekem nyílván nem volt) és a sofőr feláldozza magát, kihagyja a túrát, amíg a haverok csatangolnak. A második lehetőség, hogy az ember lánya fizet egy irodának és reggel kiteszik a kisbuszból Á-ban, 8 óra múlva pedig felveszik B-ben. Nos, ezt el kellett vetnem, hiszen 11 órára volt szükségem a Végzet Hegyéhez. Kellett tehát egy harmadik opció. A majd’ 11 hónapos készülődés során felkutattam egy hosztelt a legközelebbi faluban, aminek a tulajdonosa nagyon sok pozitív kommentet kapott azért, mert a túrázókat összeszervezi és ha valakinél üres hely van az autóban, akkor a hozzám hasonló potyautasokat beülteti. Rá is írtam erre a jóemberre, Ianra, még nyáron, hogy akkor én majd érkezek november végén és számítson arra, hogy nekem a Végzet Hegyére kell mennem.

Amit talán még fontos tudni a túráról, az az, hogy az időjárás végletesen szeszélyes ebben a nemzeti parkban. Mivel Új Zéland a déli féltekén van, így november vége egy késő májusi napnak felel meg. A túra előtt egy héttel például fürödtem az óceánban, annyira jó idő volt. Azonban ez csalóka. 11 hónap alatt nyílván számos leírást olvastam arról, hogy órák alatt hogy tud nyárból télbe átcsapni az idő. Ezt az információt én úgy reagáltam le, hogy az úti keretbe felvettem egy aláöltözetet, egy polár pulcsit, egy széldszekit, egy fejpántot, egy sálat és egy vékony kesztyűt. Úgy gondoltam, ez elég lesz, mert aki mozog, az nem fázik.

A Megyében például hétágra sütött a nap

Megérkeztem tehát november végén a kis pici faluba, ahol a szállás volt. A buszról rajtam kívül még egy látszólag mogorva angol srác szált le. Mivel Ian ragaszkodott hozzá, hogy kijön elém autóval, így kivételesen nem gyalog tettem meg az utat a szállásra. Házigazdám azonban késett 10 percet és ezalatt szóba elegyedtem az angollal. Paulnak hívták és semmit terve sem volt, nem is tudott a Végzet Hegyéről és úgy alapvetően utálta a Gyűrűk Urát. Egy csodálatos barátság első pillanatai voltak ezek. Mire Ian megérkezett, Paul eldöntötte, hogy ő is jön a hosztelbe és jobb híján, másnap végigjárja velem a túrát. Egyrészt nagyon örültem a társaságnak, másrészt Paul tovább rontotta az esélyeim. Ian-nak már két szabad helyet kellett találni egy autóban. Fokozta a helyzetet, hogy bemondták a rossz időt másnapra. Hideg lesz és esni fog. Sőt, belengették, hogy lezárják a nemzeti parkot. Erre a hírre azért lebiggyedt a szám széle. Ian azonban tartotta bennem a lelket és takarodó előtt hatalmas vigyorral az arcán bekopogott, hogy csoda történt. Ugyanis 10 évente száll meg nála egy magyar, most viszont egyszerre kettőt is vendégül láthat. Ezzel a mondattal harmadik szobatársnak bepaterolta Paul mellé még Benjamint is az én kis szobámba. Benjamin volt ez első és egyetlen honfitársam, akivel Új Zélandon találkoztam. Dumáltunk egy jót és hamar kiderült, hogy mindkettőnek a Nagy Hideg Hegy a kedvenc menedékháza otthon. A másnapi projektemben azonban nem tudott segíteni, mivel ő aznap járta végig a túrát potyautasként. Csak a tapasztalatait tudta átadni. Azt mondta, hogy hideg lesz és szívás, de persze menjek, mert szép.

Backpackers Lodge – a hosztel, ahol Ian a főnök
és ahol még 2014-ben is minden a Tolkien művekről szólt és minden este Hobbit vagy Gyűrűk Ura ment a TV-ben (pontosan úgy, ahogy az összes többi hosztelben)

Az éjszaka nem hozott álmot a szememre. Minden pillanatban azt vártam, hogy Ian bekopog és indulhatunk. Azonban ránkvirradt és semmi sem történt. Kimentem a konyhába reggelizni, mert nem bírtam nézni, ahogy Paul békésen alszik a szoba túlsó sarkában. Teát kortyolgattam éppen, amikor Ian berontott, hogy egy finn srácnál van két szabad hely és most azonnal indul. Több se kellet nekem, otthagytam csapot-papot. Berohantam a táskámért, felkaptam a bakancsom és zokniban kirohantam az udvarra. Bevágtam magam abba az autóba, ami mellett Paul állt és mondtam, hogy indulhatunk. Aztán persze kiszálltam, bemutatkoztam a finnek, azaz Teemunak. Próbáltam meggyőzni, hogy alapvetően normális vagyok csak egy kicsit izgatott.

A 20 perces autóút alatt kiderült, hogy Teemu a szüleivel járja Új Zélandot, akiket már kitett Á-ban. Mi pedig megyünk B-be. A terv az, hogy félúton találkozunk, átadja a kocsi kulcsot és este a szülei eljönnek értünk Á-ba. Végtelen boldogság töltött el a profi terv hallatán. El is engedtem a fülem mellett azt a plusz információt, hogy mivel mi B-ből megyünk Á-ba, így jelentősebb lesz a szintemelkedés és végig szembe fog fújni a szél. Sőt, még meg is jegyeztem, hogy kis kitérővel felszaladhatunk a Végzet Hegyére. Szerencsére Teemu osztotta rajongásomat a Gyűrűk Ura iránt. Gandalf jelmezben akart jönni a túrára, de aztán a rossz idő miatt átöltözött.

Csodás napsütésben indultunk, de Mordor felett már gyülekeztek a viharfelhők. Alig tettük meg a túra első szakaszát, a hőmérséklet hirtelen nulla fok alá zuhant és a süvítő szél hol havat, hol jeget csapott az arcunkba. Mordorba csak úgy nem sétál be az ember, ugye. A Végzet Hegyéről hamar lemondtunk és én személy szerint azon drukkoltam, hogy ne fagyjanak el az ujjaim. A vékony kis decathlonos kesztyűm és esőkabátom nem sokat ért a mínusz 7 fokban. Teemu látta szenvedéseim és elővarázsolt a zsákjából egy vadiúj softshell kabátot, amit előző nap vett anyukájának. Ragaszkodott hozzá, hogy felvegyem, csakúgy mint azt a pár meleg kesztyűt, amit Paulnak szánt, de ő hősiesen lemondott róla a javamra. Életmentő volt az extra ruházat és örökre hálás leszek érte nekik.

derű
aztán ború

Hosszú és gyötrelmes órák következtek. Aznap rajtunk kívül csak páran vállalkoztak a túrára. Persze mindenki Á-ból ment B-be. Így aztán szuper fotókat készíthettünk volna a turisták nélküli tájról, ha az orrunk hegyénél tovább láttunk volna. Volt azért pár perc, amikor a felhők szétoszlottak és készült néhány jó kép. A nap végén elértünk a kereszteződéshez, ahol a Végzet Hegyére visz az út és jót nevettünk azon, hogy reggel milyen naívak voltunk.

 

Elcsigázva, 10 órás menetelés után értünk ki a parkolóba, ahol Teemu szülei már vártak minket. A jó meleg autóban szép lassan átmelegedtünk és gyorsan email címeket cseréltünk. A hosztel előtt könnyes búcsút vettünk Teemutól és cuki szüleitől. Aznap éjszaka nekem sem volt gondom az alvással. Másnap korán reggel azonban már indultam tovább, így Paullal is elváltak útjaink.

Alapvetően negatív lehetne a mérleg. Valószínűleg nem adatik meg újra a lehetőség, hogy eljussak Középföldére. Tehát elszalasztottam a Végzet Hegyét és a tájból sem láttam szinte semmit. Fáztam és szenvedtem és nagyon éhes is voltam egész nap. Mindez persze lényegtelen. Hatalmas kaland volt az a nap és mindig mosolyt csal az arcomra, amikor a gyötrődéseinkre emlékezek. A srácokkal azóta is tartjuk a kapcsolatot. Csak egy napot töltöttünk együtt, de mintha örökre szövetséget kötöttünk volna. Összekovácsolt minket a mi Mordorunk. Paul azóta megnézte végre a trilógiát, Teemu pedig évente visszajár Új Zélandra. Én minden évben felmegyek a Nagy Hideg Hegyre és 2019. telén egy ismerős arcba botlottam, miközben a teámra vártam. Kellet pár perc, mire kölcsönösen rájöttünk Benjaminnal, hogy 18000 kilométerrel arrébb egyszer mi már találkoztunk. A világ hatalmas és mégis kicsi.

Nyílván rengeteg tanulságot lehet levonni ebből az útból, de minek tenném. Ha túl óvatosak vagyunk, akkor örökre a komfortzónánkban ragadunk (egy újabb eredeti bölcsesség így a történet végére). Amit igazából mondani szeretnék az az, hogy egy út során kell egy kis bizonytalanság, hogy legyen hely a váratlan jó dolgoknak és embereknek. Egyet azonban ott Mordorban mégis megfogadtam a jövőre nézve. Ha hazajövök, becsapatok egy túraboltba és veszek magamnak egy softshellt. Így szereztem aztán be 2015-ben azt a hirtelen pink kabátot, ami azóta minden utamon elkísér.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük