Történetünk első távoli tájakra tévedt túrája, nem közelebbi helyre lett szervezve, mint a varázslatos Olaszországba. Nekünk is új tapasztalat volt ez, sokat tanultunk belőle, de valahol itt dőlt el az, hogy a Lizzard sosem áll meg, mindenhova eljutunk ahová csak lehet.

Már eleve az előkészületek okoztak némi fejtörést, ugyanis az összeállt csapat nagy részének nem volt jogosítványa és/vagy vezetési gyakorlata. Így a hét résztvevőt egyetlen autóval kellett a célállomáshoz juttatni, egyetlen ember kormányzásával. Nagy nehezen sikerült szerezni jutányos áron egy 9 személyes mikrobuszt, aminek még a bérlési költségeivel együtt sem lőttünk túl az anyagi tűréshatár kerítésén és péntek este 8-kor már az osztrák határnál álltunk sorba, arra várva, hogy leellenőrizzék nem szállítunk-e illegális bevándorlókat Nyugat-Európa szívébe.

A sofőr szolgálat terheit magamra vállalva tudtam, hogy 9 óra tök sötétben autózás áll előttem, így jó előre bekészítettem az autó italtartójába 3 db fél literes Red Bull-t. Meglepetésemre, csak az utazás vége felé volt szükségem egyre, éjfél körül. Ebben mondjuk nagy segítségemre volt a velünk utazó megannyi DJ-nek, akik végig zenei ízlésem tágításán fáradoztak, sikeresen ???? A lenti számot a három nap alatt csilliószor meghallgattuk, azóta sem tudom kiverni a fejemből.

Végül hajnali fél három körül gördültünk be Ortisei városkájába, hogy magunkhoz vegyük az apartmanunk kulcsát és egy palack jó, magyar Aligvárom-al ünnepeljük meg a sikeres megérkezés örömét. A szállásunk egy eszméletlen király lakás volt, 3 hálószobával, mosókonyhával, egy tágas nappalival és egy minden igényt kielégítő konyhával. Ahol a sok műszaki férfi nem jött rá hogy kell bekapcsolni a tűzhely fölötti elszívót és egy nőnek kellett megmutatnia.

Szombat

Az volt az elképzelés, hogy Ortisei központjából (~1250 m) felsétálunk a Monte Pic-re (2363 m), majd onnan a gerincen keresztül elérjük a Seceda (2519 m) csúcsát, ami az egész kirándulás apropóját szolgáltatta. Ugyanis a helyszínválasztás abból fakadt, hogy valahol szembejött velem az alábbi kép és akkor eldöntöttem, hogy ide én mindenképp elmegyek.

A probléma ott kezdődött, hogy az említett szintkülönbségeket 8 km-es távon belül kellett volna abszolválnunk. Ezzel önmagában nem is lett volna gond, tudtuk előre hogy combos lesz, de úgy kalkuláltunk, hogy ha nagyon elfáradtunk, akkor felvonóval le lehet majd jönni. Na, hát kiderül, hogy ez nem opció, ugyanis a felvonóknak pont köztes időszak van (már vége a síszezonnak, de még nem indult be a nyári tumultus), úgyhogy nem járnak.

10-körül indultunk neki a kaptatónak, ami valóban úgy tűnt folyamatos és kegyetlen. Egy-egy 10-20 méteres vízszintes szakasznak úgy örültünk mint majom a farkának. Első megállóként közbe iktattuk a San Giacomo (Szent Jakab) templomot, ahol még az is ki volt jelölve, hogy “hé paraszt, innen fotózz, mert akkor király lesz”. Az persze nem zavar senkit, hogy így futószalagon készíti mindenki a tök egyforma képeket. Mindenesetre én is elkészítettem, mert miért ne!

A kis pihenő után folytattuk kálváriánkat fölfelé, de persze a hihetetlenül gyönyörű látvány (ami egyébként az Alpokban kifejezetten gyakori) kárpótolt mindenért. Életemben először jártam a Dolomitok szikláin, de már mielőtt elindultunk volna haza azt éreztem, hogy ide minél hamarabb vissza kell térnem. Két óra gyaloglás után felértünk egy paddal és kereszttel dekorált kilátó ponthoz, és nagy boldogan vettük tudomásul, hogy az első csúcsélmény megérkezett, itt állunk a Monte Pic tetején. Hát nem. Pár száz méterrel arrébb, miután tovább indultunk, egy tábla adta tudtunkra, hogy a Monte Pic még 40 perc és jól át lettünk verve.

Itt egy kicsit csappant a motivációja a csapatnak, de 10 percenként biztosítottam róla őket, hogy 5 perc múlva ott vagyunk. Hehe. Végül a csúcson még találtunk hó foltokat, sőt a lefelé vezető úton előkerültek a kamáslik is. A hegy tetején hivatalosan is kihirdettük a Lizzardier programot és átadtuk az első résztvevőknek, az őket megillető közlegényi felvarrókat.

Végül felvonó híján a Seceda (egyébként már nem kifejezetten messze található) csúcsát kihagytuk a sétánkból. Persze nem is olyannak láttuk volna, mint az előzetesen látott képen, hiszen fönt még fagypont körüli hőmérséklet és hó leledzett. Így hát az egyik sípályán kanyarogva indultunk vissza Ortisei városkájába. Este a fáradtságtól vezérelve indokolatlan vásárlást eszközöltünk egy közeli Sparban, majd vissza kocsikáztunk a szállásunkra, hogy vérre menő harcot vívjunk a fürdőért és a meleg vízért.

Este közös főzőcske és egy Bas(h?) nevű játék szolgáltatta a szocializálódás eszközét, de mivel mindenki baromi fáradt volt, még éjfél előtt eljött a takarodó ideje. Mindenesetre megbeszéltük még előre, hogy vasárnap valami könnyedebb kikapcsolódás után nézünk, mert a csapatnak sok lett volna kétszer ilyen szintemelkedés leküzdeni. Így hát másnap a hazafelé pont útba eső Königssee-t vettük célba.

Vasárnap

Reggel viszonylag korán (10-kor) elindultunk a szűkre szabott sávokkal operáló olasz autópálya felé, és nem sokkal dél után meg is érkeztünk Felső-Bajorország számomra legkedvesebb parkolójába. Rengeteg különböző tervet eszeltem ki, napi terv gyanánt. Ezek közül első helyen szerepelt a tó keleti oldalán megbújó vízesés felkutatása. Amikor legutóbb (5 éve) ott jártam, a magas vízállás, az “életveszély” feliratú tábla és a hiányzó drótkötelek megakadályoztak a sikeres vízesésnézésben, de reménykedtünk, hogy ez most másképp lesz.

Elindulva a sétaösvényen, ugyan most is szembejött a Lebensgefahrt feliratú tábla, de mögött a vízparton megannyi szabálytisztelő német bukdácsolt a sziklákon, úgyhogy eldöntöttük, mi sem maradunk ki a jóból. Egy részen ugyan még mindig hiányoztak a drótkötelek, de most nem volt olyan sok víz a tóban, hogy egy felhajtott nadrágszárral ne tudjuk magunk mögött hagyni azt a pár tíz méteres szakaszt, ahol ez érdekes lehetett volna. Ez után már nem volt messze a cél, fel is kapaszkodtunk egy 100 métert függőlegesen, hogy a fák közül kibukkanjon életem legnagyobb vízesés élménye. Ugyanis a vízesés alá be lehet sétálni, ráadásul majdnem az egész tó látható onnan.

A hűsítő fürdő után sajnos hamar vissza kellett indulnunk, mivel még innen is 6 órás kocsiút vezetett hazáig, úgyhogy szomorúan magunk mögött hagytuk a vízesést. Még Schönau-ban ettük egy palacsintát, meg egy fagyit és szomorú kutya szemekkel bevetettük magunkat a kisbuszba, hogy hazafelé vegyük az irányt. Persze az autópályán kaptunk egy kellemes 1 órás dugót egy baleset miatt, de a System of a Down (és Mr. Toot) segített abban, hogy a hosszú autókázás is pozitív élményként maradjon meg emlékezetünkben. Egy biztos: Bolzano környékére még hamarosan visszatérünk és talán egy hosszabb időszakot töltünk el itt a Dolomitok lábánál!