Erdély legközelebbi túracélpontja: A Pádis-fennsík

Erdélyben rengeteg szebbnél szebb környéket találhatunk, de ha a leggyorsabban akarunk valami csodálatosat látni, akkor a legközelebbi megálló az eredetileg mócok lakta Pádis-fennsík. Ide vezetett nekünk is az utunk az augusztus huszadikai hosszú hétvégét kihasználva. Sajnos a legnagyobb attrakció (Szamos-bazár) a tavalyi vihar miatt hivatalosan nem volt járható, így alternatív célpontokhoz kellett folyamodnunk.

1. nap: Csodavár, Galbina-szirt

15 km – 900 m – 6,5 óra – terep: közepesen nehéz

Autóval egészen a Létrácska-hágó-ig (Şaua Scăriţa) mentünk, ugyanis eddig megy tökéletesen sima aszfalt út. Itt egy régi – ámde talán működőképes – Ratrac fémjelzi a téli időjárás milyenségét. Gyalogosan egyből neki is vágtunk a délfelé kanyargó szekérútnak. Egy darabig követtük ezt a széles csíkot, majd elég hamar letértünk róla, hogy ne az ide-oda zötyögő autókat kelljen folyton kerülgetnünk. Nagyjából húsz perces kényelmes sétával értük el a Glavoj rétet, ahol az elmúlt tíz évben egész fejlett infrastruktúra épült ki, az itt kempingező tömegek számára (sajnos). Ahol korábban csak egy lakókocsiból lehetett pár féle üdítőt, meg talán mics-et vásárolni, ott most vendéglátóhelyek tömkelege várja az éhes turistákat. És persze hétvége lévén sátorból sincs kevés.

pádis fennsík glavoj rét

 

A konstans fesztiváltömegen átverekedve magunkat egy rövid szakaszon a piros, majd az erdőbe jobbra letérve a kék jelzést néztük ki magunknak. Szerencsére nem csak vendéglátás szempontjából fejlődött a környék, hanem a jelzéseket, táblákat is egész szépen rendbe rakták, nem olyan könnyű eltévedni. Nagyjából egy újabb fél óra kellett ahhoz, hogy az első kilátópont felbukkanjon a fenyvesek takarása mögött. Egy darabon még a kék jelzést követtük, majd a célunk elérése érdekében jobbra fordultunk a sárga jelzésre. A Csodavár (Cetățile Ponorului) tulajdonképpen baromi nagy barlang volt valaha, amit annyira kioldott az idők során a víz (lévén ez egy karsztfennsík), hogy egyszer csak nem bírta el a tetején növő sok-sok fenyőfát és magába roskadt. Természetesen a barlang épen maradt részei mai is barlangként funkcionálnak a barlangászok nagy örömére.

 

A beszakadt barlang maradványa három részre osztja ezt a képződmény, melyből kettőnél van jól látható lejárat a megmaradt barlangba. Mi a déli “udvarba” ereszkedtünk lesz és onnan egyből a az egyik bejáraton tovább is a nagy sötétségbe. A Csodavár lejáratainál újabban figyelmeztető táblákkal ijesztgetik a turistákat, hogy itt ez bizony nehéz és potenciálisan veszélyes szakasz lesz és legyen nálad beülő, meg ferráta felszerelés. Ez mind szép és jó, csak marhára nem építettek hozzá drótkötelet: továbbra is elvétve 1-1 lánc segíti csak a lejutást. Persze ez így maradt izgalmas, én sajnálnám ha azért generálnának tömeget, mert az emberek feltorlódnak a fölösleges akasztgatás miatt.




A barlangon egyébként át lehet menni, az északi “udvarba”, de ezt inkább kihagytuk, mert az egy technikásabb emelkedő és szerettük volna szárazon megúszni a napot. Így a törmeléklejtőn sétáltunk át az óriási déli barlangbejárathoz, majd a meredek sziklás emelkedőn vissza a sárga jelzésre.

Letöltés

A mai napra már nem maradt más, mint visszasétálni a kiindulópontra, de mivel korai volt még az este (épp hogy elmúlt délután két óra), ezt a sárga jelzésen nyugat felé a Galbina-szirt érintésével terveztük megtenni. A hely onnan kapta a nevét (gondolom), hogy egy természetes kilátópontot képez a maga hatalmas sziklaletöréseivel, amivel az egész Galbina völgyet be lehet látni. Végig is követtük a szemünkkel, hogy néz ki a másnapi túránk útvonala madártávlatból.

A sárga jelzést követve még érintettük a Pestera Negra-t (talán fekete barlang?), ahova sajnos csak barlangász képesítéssel lehet leereszkedni, lévén egy elég függőleges kürtő képezi a bejáratot, aztán kényelmes tempóban visszatipegtünk az autókhoz. Helyi idő szerint hat órára vissza is értünk a szállásunkhoz, ahol nagyon kellemes élményt jelentett elfogyasztani a két fogásos vacsorát, amely gomba vagy csorba levesből és pisztrángból vagy rántott húsból állt. Még maradt energiánk az esti ping pongozáshoz is, így nem volt kérdéses, hogy a másnapi erőpróba sem fog gondot okozni.

Pádis fennsík Pestera Negra csoportkép

2. nap: Galbina-szurdok

21 km – 1200 m – 8 óra – terep: közepesen nehéz

A második napra terveztük be a leghosszabb túránkat. Valójában a szurdok bejáratáig fel lehet menni autóval egy elég hosszú és nem túl jó minőségű murvás úton, de nem akartuk az autókat ilyen megpróbáltatásoknak kitenni, így inkább a régen valaha panzióként működő Éva Mama (Pensiunea La Mamma) házánál raktuk le a gépjárműveket. Innen a sárga jel visz végig, egészen a szurdokig és onnan fel a karsztforrásig, ám az útvonal sétálós része nem túl frekventált, így nem is túlzottan karbantartott (talán épp azért, mert a legtöbben felmennek kocsival). Már eleve az út kezdetének megtalálása is kihívást jelentett a susnyás és a kidőlt fák között, de végül sikerült elindulnunk a megfelelő ösvényen.

Az egyenletesen emelkedő autóúttal ellentétben a sárga jelzés kerülgeti itt-ott a folyóvölgyben meredező sziklákat és hegyormokat, így itt-ott egészen combos emelkedőket kell leküzdenünk, hogy aztán egyből vissza is ereszkedjünk. Ez még a kisebbik probléma lenne, de egy ponton konkrétan eltűnt a jelzés és az ösvény, így kénytelenek voltunk egy szekérúton kerülni. Az utolsó ereszkedés, ahol egy nagyobb réten keresztül kell elérnünk ismét a folyót, még a sártenger és egy-két “kidőlt” régi villanyoszlop is nehezítette az utunk. Végül a szurdok előtti utolsó 2-3 km-t már a murvás úton tettük meg, mivel a sárga jel is erre vitt minket.

Letöltés

A kanyon ott kezdődik, ahol az út egy éles kanyarral visszafordul és magára hagyná a patakot. Na itt, kell nekünk a patak vonalát tovább követni. A bejáratnál ismét tábla jelzi, hogy ferráta felszerelés javasolt, de valójában nem sok szükség van rá, ráadásul itt is egy elég hosszú részen csak lánc van és nem sodrony. Az első szakaszon egyből könnyű elvéteni, sokan fölfelé indulnak (látszik is hogy arra megy egy ösvény a sok eltévedt lélek miatt), de nem! Kövesd a patakot! Közvetlenül a víz fölött mesterséges lépések, sodrony és láncok segítik a továbbjutást. Később persze lesznek olyan részek, ahol föl kell mászni magasra, aztán visszaereszkedni, de mindenhol jól láthatóan a drótokat kell követni.

Pádis fennsík Galbina szurdok patak láncos út

Az erdei vidámpark első nagyobb állomása egy hatalmas vízesés, amely a Cascada Evantai nevet viseli (a magyar megfelelőjét nem találtam meg, talán nincs is). A nagy szárazság ellenére most is hatalmas víztömeggel operáló tünemény egy barlang gyomrából ömlik alá, amelyet jobbról kerülve belülről is szemügyre vehetünk, sőt egy kisebb szakaszon át is mászhatunk. Elhagyva a barlang felső kijáratát, továbbra is a sárga pöttyöt érdemes követni a meredek szurdok egyre emelkedő oldalában, ahol még mindig láncok és sodronyok segítik a kapaszkodást egyre feljebb és feljebb.

Utunk vége a Galbina-kitörés, ami egy viszonylag nagy karsztforrás. Gyakorlatilag a hegy gyomrából egyszer csak megjelenik a patak egy piciny tó képében. Ez tulajdonképpen amúgy ugyanaz a patak, ami a Csodavárnál eltűnik a barlang mélyén. Itt Nóri úgy döntött kipróbálja mennyire hideg is a víz (nagyon) és csobban egyet, hát le a kalappal.

Galbina kitörés karsztforrás Nóri fürdik

A visszautat egy ad-hoc hozzánk verődött Debreceni párral együtt tettük meg, de nem arra amerről jöttünk, hanem a “Virágos-rét” felé tovább a sárga jelzésen fölfelé. Rövid séta után visszatértünk a murvás autóútra. A kocsikhoz vissza már végig ezt követtük, így nem kellett további súlyos szintemelkedéseket beiktatni a végére.

Este nagyon jól esett ezután a kaland után a szálláson befoglalt óriási dézsa, amelybe pont befértünk mindannyian és gyakorlatilag az este jelentős részét itt henyélve és beszélgetve töltöttük el.

3. nap: Eszkimó-jégbarlang

8 km – 300 m – 3 óra – terep: könnyű

Hétfőre már nem akartunk túl nagy kihívásokat bevállalni, így egy könnyedebb túrával zártuk a hosszú hétvégét. Az első nap kiindulópontját céloztuk meg ismét az autókkal, majd ahonnan érkeztünk arra indultunk dél felé a sárga jelzésen. A Pestera Negra barlangnál lévő meredekebb letörést leszámítva végig könnyű séta terep van egészen a jégbarlangig. A jégbarlang ellenben kisebb csalódásként ért minket, ugyanis természetvédelmi okokra hivatkozva pár éve lezárták és nem látogatható. Azaz, hogy csak kívülről lehet bekukkantani, ahonnan épp csak látszik a bent meredező jégoszlop.



A barlangtól a Glavoj rétre baktattunk vissza, hogy Erdélyben lévén azért elfogyasszunk még egy adag jóféle mics-et, amit egy korsó igazi Csíki sörrel folythattunk le. Délután négy-öt óra felé indultunk vissza Magyarország irányába, így még egészen emberi időben fel is értünk Budapestre. Felmerült ötletként, hogy talán ezt a tájat hóval borítva kellene még egyszer felkeresni, ezzel kapcsolatban már folynak a tárgyalások 🙂

Pádis Erdély

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük