Hol is kezdjem? Sátrazni jó! Függőágyazni meg még jobb! De hogy kinek mennyi a tűréshatára kaland címszóval? Hát van annak határa? Vessük bele magunka a sűrűjébe, szól a felkiáltás, és hát a hétvégén mi megtettük…

Éves tradicionális nomád kalandtúránkat idén a Bakony erdeiben vittük véghez. Az időjárás kifejezetten „kegyes” volt hozzánk, hiszen alaposan megfűszerezte az erdőben éjszakázás (majd hazajutás) fertályóráit. Öt bátor jelentkező kapta magára a nagytól az óriásiig terjedő méretű táskáit szombat reggel Bakonyoszlopon, hogy nekivágjunk együtt a rengetegnek. Utunk első szakasza az Ördög-árok névvel fémjelzett gyönyörű szurdokvölgyben vezetett keresztül, ahol ugyan a néha napján itt hömpölygő patakra csak a temérdek szúnyog emlékeztetett. Az Ördög-lyuk-nál még egy aprócska ferrata is ki lett alakítva, két választható nehézségű útvariációval. Na nem kell valami hatalmas mászóteljesítmény hozzá, egy 5-6 méteres sziklát lehet jobbról avagy balról megkerülni egy sodrony vagy egy pár fellépő segítségével.

A szurdokból kiérve egyből megcsapott az ózonrétegen átfurakodó fotonok keltette ultraibolya sugarak össztüze, úgyhogy az első adandó alkalommal tettünk egy gyors balraát-ot és megkerestük a Hubertus fogadót. Ez az erdő közepén egy kifejezetten szépen felújított több szintes házikó (panzió). Odaérve a szépen megterített kockás abroszokon kívül csak két vendéget találtunk, akik közölték, hogy rajtuk kívül itt az ég-egy-adta világon senki nincs. Mi tulajdonképpen a vízkészleteinket akartuk feltölteni, meg ha már fogadó, akkor egy kávét ittunk volna. Aztán persze mindkettőt sikerült abszolválnunk, ugyanis víz volt a csapban, és az épület étkezőjében találtunk egy darálós kávégépet is. Utóbbit üzembe helyeztük és személyzet híján kiszolgáltuk magunkat. Természetesen hagytunk ott egy kis pénzt cserébe a kávéért, mielőtt bárki meggyanúsítana minket, hogy bunkó ingyenélő magyar bagázs vagyunk. Aztán ahogy a teraszon ücsörögtünk a barna nedűt szürcsölve, egyszer csak befutott egy Passat és kiszállt belőle egy rasztahajú 30-as forma srác.

– Szia! Te vagy a tulaj?
– Igen.
– Ne haragudj, csak egy kávét akartunk inni, de mivel nem találtunk itt senkit kiszolgáltuk magunkat, de hagytunk ott pénzt a gép mellett.
– Hát alapvetően csak a szállóvendégeknek van kiszolgálás, de nincs probléma.
– Köszi!

Szóval itt nem kezelik olyan komolyan a dolgokat. Egyébként a hely szimpatikus volt, még az is lehet, hogy egyszer kipróbáljuk szállóvendég szerepkörben is. Szervezetünk koffein raktárainak feltöltése után tovább indultunk a sűrű sötét erdőbe. Kora délután értük el a Cuha-patak völgyét, aminek az alján szintén csak valami sáros erecske csordogált, pataknak nevezni erős túlzásnak éreztük. Az utolsó állomásunk a táborhely keresés előtt a Porva-Csesznek vasútállomás volt, itt még feltankoltunk vízből meg üdítőből és a sárga jelzésen ballagtunk tova a Tehenes-Gombás rét irányába, ahonnan végül visszafordultunk, mert annak ellenére, hogy a térképen is vadkemping helynek volt jelezve, az egész rétet beborította a nyakig érő csalán. Végül kis téblábolás után, egy kissé visszasétálva észak-kelet felé a turistajelzéstől pár-száz méterre egy lejtőpihenőn leltünk rá a tökéletes helyszínre, ahol nincs nagy aljnövényzet, de van sok fa és még vízszintes is.

Ötünknek összesen egy sátra és három függőágya volt, mert mi kemények vagyunk (habár jeleztem, hogy van esély egy kis esőre). A tábort szépen felállítottuk, megvacsoráztunk, majd a fáradtságtól ernyedten, viszonylag hamar nyugovóra tértünk. Illetve tértünk volna, mert először puskalövések kezdtek el nyugtalanítani, majd 10 óra felé baljós szél támadt és valaki elkezdett vakuval fényképezni. Ja, hogy villámlik…Lévén nekem volt ponyva a függőágy fölött, annyira nem aggódtam, de a többiek arcán megtelepedett az aggódással vegyes meglepetés: há’ itt még az eső is eshet? Egy ideig még bírták a gyűrődést a ponyvám alá tömörödve, de amikor már az év legnagyobb vihara tombolt felettünk (nem túlzok), akkor feladták és mindenki bemenekült Gergő sátrába, csak én maradtam kinn a ponyva alatt. Jelentem, jól vizsgázott a felszerelés, megúsztam szárazon! Mint másnap este kiderült a meteorológiai weblapok képeiből, a területen pár óra alatt közel 70 milliméter eső esett, folyamatos villámlással és a fekhelyemet elég erőteljesen lökdöső széllel. De nem ez volt az egyetlen meglepetés a hétvégén.

A még szemerkélő esőben tábort bontva és nekivágva a visszaútnak elég hamar feltűnt a vihar másik hozadéka: a tegnap még csermelyként csordogáló Cuha-patak mára haragosan hömpölygő folyammá duzzadt. Ez elsőre látványos volt, aztán amikor a völgyben megindultunk észak felé és eszünkbe jutott (megláttuk), hogy a patakon Vinyéig körülbelül 6 gázlón kell keresztül vágni, akkor azért az első másodpercekben komoly mérlegelés futott le mindenkinek a biológiai kompjuterében. Végül Kitti gondolkodás nélkül combfixre vetkőzött és belevetette magát a habokba, így mi sem lehettünk restek, követtük a példáját. A harmadik gázló után aztán megegyeztünk, hogy ha elérjük a vasút viaduktját, ott a maradék 2 km-t a síneket követve fogjuk megtenni. Így is lett. Persze a menetrend szerint megpróbáltuk kivárni a vonatot, hogy a viszonylag szűk lehetőségek között ne kelljen félreugrálnunk, de mivel nem igazán korrelált a vonat megjelenése az időtényezővel, elindultunk. Persze, hogy pont egy kanyarban dudált hátba minket a narancssárga bádogdobozból a masiniszta, így az oldalfal töltésnek dőlve integettünk az elhaladó dízelmozdony vontatta kék kocsikból figyelő, kissé meglepődött kocaturistáknak.

Végül nagyjából ebédidőben értük el Vinyét, úgyhogy kellemes gyomorkorgással ültünk be a Kőpince vendéglőbe, ahol engedve a kréta-marketingnek, a napi ajánlatként megnevezett egészben sült vadkacsát választottuk többen is. Miután az utolsó ólomgolyócskát is kipiszkáltam a fogaim közül, lassan tovább indultunk Csesznek felé. Az út további része eseménytelenül telt, kellemesen beszélgetve gyalogoltuk le az utolsó kilométereket a fülledt, párás erdőben. Egy gyorsan közeledő cellaszerű felhőképződmény okán végül Csesznekről Bakonyoszlopra egy helyi érdekeltségű buszjárat szolgáltatásait vettük igénybe, így megúsztunk egy végső elázást.

Összefoglalva ez volt az elmúlt évek legérdekesebb és legkalandosabb nomád túrája, a természet minden erejét bevetette, hogy minket szórakoztasson. Mindenki jól vette az akadályokat, remélem jövőre is legalább ilyen remek csapattal vághatunk neki majd a Bükk keleti oldalának.