A Néra folyó érintetlen vidéke

Vannak olyan események amelyeknek úgy vágunk neki mint Kolumbusz Indiának: nem biztos, hogy minden úgy sül el, ahogy elterveztük. Főleg igaz ez olyan helyekre, ahol viszonylag ritkán beszélnek más nyelvet mint a román. A Bánságban jártunk, a Néra folyó völgyének környékén…

Már a szervezés nehéz dió volt, ugyanis a szállást amit foglaltunk épp az indulásunk előtt egy héttel adták el/vették meg, így minden amit korábban lefixáltunk mehetett a kukába és beszélhettünk meg mindent újra. Végeredményben egyébként pozitív csalódás volt a hely, habár nemcsak helyi viszonylatban, de magyar pénztárcához mérten is eléggé borsos áron mérték az ágyakat. Cserébe viszont valóban osztrák minőségű szállást kaptunk, reggelivel, vacsorával, szóval aki erre vágyik, annak csak ajánlani tudom a Rocker’s Inn nevű panziót (ami azóta már lehet hogy Casa Nerei néven üzemel). Mindenesetre, most hogy már felfedeztük a környék egy részét, valószínűleg legközelebb vadkempinges mókára rendezkednénk be.

Az eredeti programot felülírta az időjárás, így felcseréltünk két napot és első utunk a Beusnita vízesés felé vezetett. Ez egy kifejezetten könnyed sétára sikerült, lévén a táv nagy részét döngölt szekérúton tehettük meg. Ennek ellenére elképesztően gyönyörű környéken gyalogolhattunk végig és nem telt el úgy 10 perc, hogy ne botlottunk volna bele valami fotótémába. A vicc az, hogy itt azok a vízesések, amelyek nálunk már kvázi Fátyolvízesésként üzemelnek, csak közönséges, minden sarkon szembejövő zúgók, még nevük sincs. Az igazi nagy attrakciók a valódi szurdokvájatokban zubogó 10-12 méteres vízesések, amelyekből találunk itt nem egyet nem kettőt. Beszéljenek inkább a képek:

Végül persze nem esett az eső, csak egy kis csirip-csöröp ízelítőt kaptunk este felé. Megpróbáltunk elérni a vissza úton egy várromot is, ami állítólag egy hegy tetején csücsült, de a szél és a fáradtság végül közösen azt eredményezte, hogy Szilvi szuper P90-es fotómasinájával odahoztuk a hegyet Mohamedhez. Na, ott a rom, látjátok? Ez is megvolt, menjünk vacsizni!

Este a kiadós étkezés után (és közben) (és előtt) a ház ingyen osztogatott “gyümölcsléjével” tisztogattuk megfáradt nyelőcsöveinket, amiből egyébként utolsó nap útravalóul is kaptunk pár üveggel.

Vasárnap reggel aztán a nyolc órás reggelit követően gyorsan előkészültünk a fő műsorszámra, a Néra folyó völgyére. Rövid kocsiutat követően meg is érkeztünk a kiindulópontra, ahonnan pártíz lépésnyi gyaloglás után egyből egy sokat látott és szebb időket is megélt függőhíd fogadott. Itt már nyomát sem láttuk az osztrák minőségnek, a szállással ellentétben. Szépen egyesével átsétáltunk rajta és nekiveselkedtünk a római korban is már használt (sőt abban az időben “készített”) útvonalnak. A piros jelzés hol a sziklák oldalába vájt folyosókon, hol alagutakon haladt keresztül a kacskaringós ösvény. Egy-két helyen még látszódtak a kihelyezett kapaszkodóul szolgáló drótkötelek, amelyek bár nem voltak túl bizalomgerjesztőek, de legalább a feladatukat sem nagyon látták el. Tudniillik volt ahol 2 mm-es drót volt kifeszítve, amibe nem túl kellemes kapaszkodni, máshol pedig a nagymama zöld kerti slagja árulkodott arról, hogy a borításként használt műanyag alatt valaha még drót is lehetett.

A legnagyobb meglepetést az egyik átkelés okozta, ugyanis a térképen “gázlóként” feltüntetett átkelő a valóságban egy találomra kihelyezett tábla volt csak, ami átmutatott a víz túloldalára jelezvén, hogy ott folytatódik az út. Az említett víz legalább 50 m széles volt, nem kifejezetten meleg és a legmélyebb részén volt akinek már a kritikus pontokat is finoman megcirógatta a nem túl enyhe sodrás.

Természetesen mindenki épségben megérkezett a túloldalra és immáron sokkal felfrissültebben folytathattuk utunkat tovább. A környék egyébként elképesztően szép és vadregényes, itt még tényleg a természet az úr, erdőgazdálkodásnak nyoma sincs, a növényzet úgy burjánzik mintha őserdőben lennénk. Az ösvény további részén volt még részünk kisebb sziklamászásban is, meg találtunk egy barlangot, ami utólag kiderült, hogy még annál is hosszabb és nagyobb mint amekkorának képzeltük, annak ellenére, hogy egész mélyen felfedeztük a járatait, amennyire a józan ész még engedte.

Végül a nap mérlege közel 26 km lett jó sok szinttel, úgyhogy a kellemes fáradtság miatt hétfőre már csak egy rövid kikapcsolódást terveztünk be, ami egy laza sétából állt a Susara vízeséshez. Ez a szállásunktól 3 km-re volt található az erdőben, úgyhogy tényleg nem kell valami elképesztő teljesítményre gondolni. Itt felavattuk az új közlegényeket és tizedeseket, majd egy kis kitérővel hazafelé vettük az irányt. Útközben még meg akartuk nézni a Bigar vízesést, de parkoló a környéken alig van és akkora tömeg volt mindenütt (május elseje miatt), hogy végül közös megegyezéssel elvetettük a célpontot. Egy mérsékelten szervezetlen “mics” ebéd még belefért, de alapvetően a Minis tó partján, a főút mellett fekvő egyetlen vendéglátóipari képződményt, azért senkinek nem ajánlanám jó szívvel. Tele hassal aztán 9-10 óra körülre mindenki hazaért és elkezdődhetett a rengeteg kép feldolgozása…Egy biztos, a Beusnita Nemzeti Parkba még visszatérünk egyszer!

Vízesések nyomában Dél-Nyugat Erdélyben

Időpont: 2017. április 28 – május 1. (3 nap)
Tájegység: Erdély, Kárpátok, Beusnita Nemzeti Park
Összes megtett táv: 54 km
Összes leküzdött szint: 1436 m

<

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.