Földalatti felfedezőút
| 
A kicsit nehézkesre sikeredett szervezkedés után végül 6-an indultunk neki a Május közepi barlangtúrának. Mondanom sem kell, hogy egyedül az utolsó pillanatban csatlakozott emberek érkeztek időben, 4-en elkéstünk hála a budapesti tömegközlekedés pontosan betartott és összehangolt menetrendjének. Az utolsó érkezők váltóruha nélkül jöttek – hazafelé biztosan sokan mosolyogtak rájuk!
3-an már voltunk barlangászni, bár egyikőjük csak sétálósban volt, kúszni-másznia nem kellett eddig soha. A barlang bejárata előtt Anna (a túravezetőnk) kikérdezte a játékszabályokból azokat, akik már voltak lent: Mindig együtt megyünk, figyelünk a másikra, felszerelés (sisak, lámpa) meg arra van, hogy használjuk. Amire nem emlékeztem, az a fix sorrend volt, de természetesen kiegészítette hiányos tudástárunkat, majd a játszósruha átvétele után a sisakok felvételével megindultunk a bejárat felé a megbeszélt sorrendben. Mivel én rendkívül tapasztalt barlangász vagyok – már voltam 1* ugyanebben a barlangban, igen – ezért én mentem a legvégén.
Fotózni kellett volna az arcokat, amikor meglátták a létrát. 8m egyenesen lefelé, még a fejlámpával se látod az alját. Aztán nem sok idő volt pánikolni, szép sorban mindenki elindult lefelé. Nagyjából 2 perc múlva már valóban kúszni-mászni kellett, akármennyire is megírtam, valahogy mindenki csodálkozott, hogy milyen szűk járaton kell átjutni, hason fekve, oldalazva, porban kúszva. Mindenki remekül vette az akadályokat, bár meg kell hagyni, a sisak sokszor nagyon jól jött a koppanások hangerejéből és gyakoriságából kiindulva.
Aztán hamar jött a kérdés: mennyire vagyunk lelkesek? A szebb és könnyebb, vagy a szűkebb és hosszabb utat választjuk? A társaság nagy többséggel az utóbbira szavazott, ezért nyakunkba is vettük a lábainkat, és megindultunk a Toldi-ág felé. Már ekkor meg lettünk dicsérve, mondván, első túrázók nem szoktak ilyen lelkesek lenni, hogy egyből a nehezebb felé menjenek, de mi azok voltunk!
…Valahogy az ember, mikor lent van, nem igazán gondol bele, hogy hány tonna kő van a feje fölött, bár néha, mikor megálltunk szusszanni jöttek az infók: látjátok azokat a lógó bigyókat? Tudjátok mik azok? A felettünk lévő fák gyökerei. És miújság az időjárással? Hát az fix 10 fok 100% páratartalom. Nem csoda, hogy nem fáztunk, mivel komoly fizikai munka volt átjutni 1-2 helyen.
Elég sokan voltak rajtunk kívül, a nagyobb termekben majdnem mindig összefutottunk másik csoporttal. Miután megettük a csokinkat, amit kifejezetten a túrára vittünk, pont jött egy következő csoport, úgyhogy ott nem tudtunk teljesen kikapcsolni. Nem sokkal később egy kicsit kisebb teremben aztán jött a várva várt parancs: mindenki helyezkedjen el kényelmesen, és kapcsolja le a lámpát. Abszolút sötét és abszolút csend. Még azt is lehetett hallani, ahogy a szomszéd embernek leér a mogyis milka. Néhány másodpercig még a lélegzetünket is visszatartottuk, hogy még nagyobb legyen a csend. Csodálatos volt! Nekem a magam részéről komoly erőfeszítésembe telt, hogy a nevetés ki ne törjön belőlem, annyira jól éreztem magam abban a pillanatban!
Komoly fiziológiai diskurzust folytattunk az ingerek és idegrendszer kapcsolatáról, az ingerek nélküli hallucinációkról, és az időérzék elvesztéséről. Apropó, mióta is vagyunk lent? Alig egy órája. legalább 1,5-nek tűnt. Amúgy haladás közben sokszor tényleg csak az előtted lévő 1-2 embert hallod. Így, hogy a végén mentem, sokszor már nem hallottam, Anna mit mond az elején.
Újabb kérdés, mennyire fáradtunk el, akarunk-e még menni. PERSZE! Úgyhogy újabb túrabővítés történt az óriások útján keresztül a giliszta-járat felé. A gilisztának gyomra is van, bizony! Ott legalább kicsit fel lehetett ülni, amúgy végig hason / háton kellett végigmenni rajta.
Visszafelé jött a kérdés: nem vagyunk messze a kijárattól, van-e valaki vállalkozó-szellemű, aki kivezet minket? Persze, hogy volt, bár az első lehetőségnél vezetett volna minket rossz felé, de kis korrigálás után csak kitaláltunk! A felszínen gatyába ráztuk magunkat, és beültünk még egy pofa sörre / gyümölcslére a helyi vendéglátó egységbe, hogy kikérdezzük túravezetőnket, hogy is jött neki ez az egész barlangászat. Hobbi. De abból profi!
Nagyon hálásak vagyunk Annának, hogy szakított ránk időt, megmutatta a barlangot, és vigyázott ránk. (Egy két lila folttól eltekintve) mindenki sérülés nélkül haladt végig, és azt hiszem, mindenki nevében mondhatom, hogy hatalmas élmény volt. Jövünk máskor is!
Tetőre-barlangba
|
A tavasz első napsugarai a hétvégén tiszteletüket tették bőrünk fényhiánytól szenvedő pórusain, melyhez megfelelő feltételeket igyekeztünk biztosítani azzal, hogy egyre közelebb és közelebb merészkedtünk csillagunk fotonjainak kiinduló állomásához.
A szombatra meghirdetett Pilisi szirttúra egészen meglepő érdeklődést generált és ennek eredményeképpen tízen vágtunk neki a szikrázó napsütésben Pilisszántóról a sziklaszínház sárgán rikító kövezetének. Előtte közösen megszavaztuk kétharmados többséggel, hogy a nehezebb és hosszabb útvonalat választjuk majd, melynek a kisebbségben lévő szavazótábor kevésbé örült. Kezdésnek azért az első 300 méter után egyből egy pihenéssel kezdtünk a sziklaszínház mellett és egy gyors csoportképet is sikerült összeeszkábálni nagy nehezen.
Amikor aztán nekiindultunk a nehezének kezdett realizálódni, hogy mire is vállalkoztunk, de a sok szintemelkedésért kárpótolt minket a gyönyörű kilátás, melyet a szerpentin majdnem minden kanyarulatában megcsodálhattunk. Igaz egy nyugdíjas túracsoport némiképp lealázott minket verbálisan amikor felhívták rá a figyelmünket, hogy ők a szerpentint levágva nyílegyenesen érkeztek az 500 méteren fekvő első kanyarhoz. Ezt először kevéssé hittük el, de később realizáltuk, hogy a csapat lemaradó tagjai valóban abból az irányból érkezett, ahonnan mi nem. Hát ez van...amatőrök vagyunk na:)
Szép lassan a kanyargás közben mi is rá-rá fanyalodtunk a rövidítés szépségeire. Az egyik kanyar után egy jól látható ösvény vezetett felfelé, törvényszerűen felmerült a kérdés: "levágjuk". Persze, hát hogy a fenébe ne... El is indultunk hát felfelé. Persze beigazolódott a szokásos a forgatókönyv, miszerint a túrák közbeni véletlenszerűen bekövetkező rövidítések általában 1-2 órával növelik a túra teljes idejét és hosszát. Ugyanis kiderült, hogy az adott kanyar volt az utolsó a szerpentinen, mi meg az utunknak derékszögben indultunk el Pilistető felé. Sebaj, egy pici módosítással visszaérkeztünk a kijelölt útvonalra és vígan folytattuk tovább menetelésünket a Simon halála felé.
Utóbbi egy elég meredek szurdok, amin sikeresen leereszkedtünk, hogy megcélozzuk a Kéménysziklát, ahonnan ismét a kilátásban gyönyörködhettünk egy keveset, miközben elfogyasztottuk maradék élelmünket. Ezen tevékenységünk közben eldöntöttük, hogy eltérve a menetrendtől még belesünk a Legénybarlangba, ami körülbelül egy fél kilométeres kitérőt és plusz 50 méter szintet jelentett. Ám a barlang fölötti sziklaképződmények eközben úgy döntöttek elindulnak lefelé, úgyhogy a Kéményszikláról egy gyönyörű kőomlást figyelhettünk meg. Egyeseket nem nyugtatott meg, hogy pontosan arra fogunk menni amerre a hegy éppen megtizedelte magát, de mi faszagyerekek vagyunk, úgyhogy egy ilyen kis természeti katasztrófa nem riaszthat el célkitűzéseinktől.
Egy laza 60 fokos emelkedőt leküzdve a barlangban egy kialakított élettérrel találtuk szembe magunkat, meg egy papírral ami tájékoztatott bennünket, hogy egy buddhista remete éli itt egyszerű életét. Miután eleget pihentünk itt is, tovább indultunk, hogy megkeressük Kesztölcön a buszmegállót és a kocsmát.
Éppen átléptük átléptük a 16 km-es határt (ami ugye a túra kitűzött hossza volt), amikor megláttuk a kis kék táblácskát felsejleni a távolban. Közelebb merészkedve olyan adathalmazzal találtuk szembe magunkat, amelyre senki nem számított: hétvégén összesen 4 azaz négy darab busz jár összesen egy nap, mi azt jelentett, hogy a következő érkezéséig még 3 óra szabadidőt kellett volna eltöltenünk. Ez így délután fél ötkor nem tűnt egészen jó ötletnek, úgyhogy inkább elindultunk a 10-es főút felé, hogy ott várakozásainknak megfelelően egy óránként közlekedő közvetlen Budapesti járatra aztán fel is pattanjunk. Az mellékes, hogy ez csaknem 20 km-rre egészítette ki a végső távolságot, amihez a barlanglátogatásnak köszönhetően ráadásul 860 m-es szintemelkedés társult. Összességében azért elmondható, hogy mindenki jólérezte magát, megmentettünk egy elárvult avítos focilabdát, szereztünk zászlónádat, láttunk kőomlást, rövidítettünk...és még a nap is sütött...mindenkit várunk a következő hasonlóan élménygazdag programunkon is:)
Sétáló hóemberek a Mátrában
|
Előre gondolkodás ide vagy oda, az utolsó pillanatokban történt oda és visszajutási újratervezés után végülis heten vágtunk neki a nagy téli túrának. Reggel 8:20 körül indultunk, és konkrétan a 8:15-ös busszal egyszerre érkeztünk meg Mátraszentimrére, de mégis kényelmesebb volt egy 9 személyesben 7-en, mint szardínia módjára a buszon, nem beszélve a majdnem stand up comedy hangulatát idéző légkörről, és a nagy sztorikról.
Mátraszentimrén aztán azonnal belecsaptunk a lecsóba, nekiindultunk meredeken felfelé a 40 centis hóban Galyatető felé. Sokszor álltunk meg, szokni kellett a nagy havat, és nagyjából 20 perc után az egyik versenyzőnk feladta a küzdelmet, és visszatért Szentimrére, ahol forralt borral enyhítette csalódottságát. Volt, ahol annyira kevesen jártak, hogy le sem volt taposva a hó, 1-2 jetilábnyomban tudtunk haladni. Itt jegyezném meg, hogy ilyen magas hóban kamásli nélkül elindulni enyhe hülyeségre vall :D
Az idő – mint ahogy azt a képeken is látni lehet – nem lehetett volna kedvezőbb. 0 fok körüli napsütéses tiszta idő volt, kívánni se lehetett volna szebbet erre az alkalomra. Nem olvadt, nem fagytunk meg, szóval csodás volt.
Pesti gyerekek ha nagy (és tiszta) hóval találkoznak, mint a kiskutya kezdenek játszani benne, a dolog jó értelmében. Felnőtt embereket látni hemperegni a hóban valahogy elfeledteti egy pillanatra, hogy már nem vagyunk 7 évesek :D Készült kép, videó, ami csak szemnek ingere.
Ebédelni megálltunk Galyatetőn, egy éppen hogy nem hófödte padra telepedtünk, próbálkoztunk teljes csapatképet csinálni, de a távkioldó nem vitt elég messzire, szóval elé fura képek lettek.
Ebéd után rájöttünk, hogy 2 óra alatt mindössze 4 km-t tettünk meg, és hogy össze kéne szedni magunkat. Meg is tettük, és a tempóváltásnak köszönhetően közel normál sétasebességgel haladtunk tova. (megjegyzés: lefelé amúgy is gyorsabb)
Végül a meg nem talált tónál döntenünk kellett: erőltetett menetben Kékesre, vagy kényelmesen Mátraházára. Mivel 2 óránk volt a kocsihoz visszavezető buszig, 3 Mátraháza, 1 tartózkodás és 2 Kékes szavazattal kihagytuk a Kékestetőt, de utólag a Kékes szavazók is elismerték, hogy ez így volt pont jó táv a körülményekhez képest. Majdnem kereken 15 km, 5 óra alatt, ÉS egyszer sem tévedtünk el.
Mátraházán elfogyasztottunk némi palacsintát és forrócsokit, majd a melegedőben vártuk a legközelebbi járatot, mellyel közel 1 órás busz út vezetett vissza Mátraszentimréig, ahol kellemesen fáradtan röhögtünk saját magunkon. A kocsival hazafelé nem kis ködfelhőket keresztezve érkeztünk, így végül 9 körül értünk Pestre. Remek nap volt!
Egy kis fehérség
|
Hol is lehetne szebb egy téli túra, mint a Magyarország legmagasabb csúcsait is birtokló Mátrában. Ezekre a csúcsokra mi fel is fogunk mászni, bizony. A túra ugyan hosszabb, mint az átlag, de az érdeklődés a távval csak nőtt, így mindenkit szeretettel várunk, aki ki akar mozdulni a szmogos város szürke hétköznapjaiból.
Ez egy kis ízelítő volt a jövő hét szombaton megrendezésre kerülő Mátra túra meghívójából. Ha érdekel az esemény bővebben, akkor kattints ide: https://www.facebook.com/events/179201625518224/